A kisebbrendűségi érzés azt sugallja az embernek, hogy „Úgy, ahogy vagyok, nem találhatnak szeretetreméltónak!” Minthogy azonban az ember szeretetre vágyik, mert önmagát képtelen szeret­ni, mindent megkísérel, hogy környezetével megkedveltesse magát. Engedelmes, szorgalmas, egyre okosabbá és ügyesebbé válik, sőt talán híressé és gazdaggá is. Minden megváltozott az életében, csupán a kisebbrendűségi érzés nem.

Hiszen most így gondolkodik: „Az emberek kedvelnek, de vajon valóban szeretnek-e? S ha igen, akkor nem csupán a képességeim, a pénzem miatt szeretnek-e?” Be kellene látnia, hogy ilyen eszkö­zökkel képtelen megszabadulni kisebbrendűségi érzésétől, mi több, egyre több akadályt gördít az igazi szeretet útjába.

Összefoglalva: Kisebbrendűségi érzés – nem hiszem, hogy szeretetre mél­tó lennék; önszeretet hiánya, negatív énkép; f el kell ismer­nem, ki vagyok valójában

Amit tenni kell

• Az embernek tehát idejekorán szembe kell néznie kisebbren­dűségi érzésével, s tudatosítania kell magában, kicsoda ő valójában. A „szeretve lenni” állapotához egyszerű út vezet – ha az ember maga is elkezd szeretni.
• Minden gazda tudja: csak azt fogja tudni learatni, amit elvetett. Tudatosan meg kell hát tennünk két lépést, melyek közelebb visznek a megoldáshoz.
• 1. Tudatosítom  magamban énképemet, méghozzá pozitív énké­pet alkotok magamról, hogy képes legyek szeretni önmagam. Feltétel nélkül elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok.
• 2. Hozzáfogok, hogy ahol csak lehet, kinyilvánítsam szeretetemet, ám anélkül, hogy törődnék vele, mit kapok érte cserébe, hiszen a sze­retet nem árucikk. Egyre inkább képes leszek őszintén szeretni, ami oly mértékben szeretetre méltóvá tesz, hogy környezetem rokonszenvét is elnyerem, bár nincs már többé szükségem rá, mivel önmagam­nak is képes vagyok megadni azt a szeretetet, amit eddig mindig meg­vontam magamtól. Semmi okom többé, hogy kisebbrendűségi érzéssel küszködjek, így az fokozatosan megszűnik.